Karácsonyi üzenet

"A világban sokan tévelyegnek! Igaz, hogy Isten szereti a melegeket, de a szerelmük nem kedves előtte! Nem lehet elfogadott az azonos neműek párkapcsolata" - valamiért fontos volt a lelkipásztornak a szülőfalumban, hogy a karácsonyi Istentiszteleten, a legátus szolgálata után, Úrvacsorára készülvén magához ragadva a szót, elsőként ezt az üzenetet közölje.

Nem tudom ez honnan jött, kinek szólt: Nekem? Talán tud rólam valamit? Talán másvalakiről tud valamit? Mi a célja ezzel? Figyelmeztetni akar? Sok minden kavargott a fejemben ekkor: "Na témánál vagyunk, beszélsz már megint összevissza" - gondoltam, miközben hallgattam. Ez régebben is taktikám volt, ha valami olyan hangzott el, amivel nem értettem egyet.

Mégis, amikor ezek a mondatok elhangzottak, úgy éreztem, hogy az egész gyülekezet minden bűne eltöröltetik s ők maguk egy méterrel fölém emelkednek. Onnan majd lenézhetnek rám. A tévelygőre, akit megtűrnek és szeretnek, természetesen. De azért na! Tudja csak hol a helye. Egyik régi osztálytársam jutott eszembe, aki ha most itt lett volna, minden bizonnyal elégedetten hallgatja. Talán rám néz s - ha valaha egyáltalán kételkedett - most megnyugszik, hogy mégiscsak rám fért az a pár pofon, mégiscsak mennyivel jobb ő, mint én.

Ugyanakkor ne ragadtassam el magam ennyire, hiszen most legalább nem az volt az üzenet, mint a korábbi években, hogy az LMBTQ embereknek nincs kegyelem és mennyire utálatosak az Úr előtt. Úgy tűnik, ha nagyon lassan is, de változik a Tiszteletes gondolkodása s már legalább odáig eljutott, hogy azt mondja: a melegeket is szereti az Isten.

Oké, vörös a hajad, elfogadjuk. De fesd be vagy legalább vegyél fel egy sapkát és semmiképp sem lobogtasd a szélben mindenki szeme láttára. A melegeket is szereti az Isten, csak ne akarjanak szerelmet, szexet meg párkapcsolatot. S ha ezt így kijelentjük és rögzítjük, akkor nyilván nem is akarnak majd és mindenki boldog lehet és fuss el véle, Ámen!

Talán ez tényleg nem kedves Isten előtt. Talán tényleg így van. S ha hívő vagy és meleg és szerelmes, akkor szenvedsz majd, mint a kutya és még annál is jobban. De attól még szerelmes leszel és vágyakozó. S az érzés, ami a legszebb kellene legyen a világon, a legmérgezőbbé válik.

Egyik ismerősöm posztja jutott eszembe, melyet nem tudok pontosan idézni, de a lényege az volt, hogy karácsonykor sem kell olyan gyülekezetbe mennem, ahol nem látnak szívesen. S ezzel nagyjából egyetértek, azt hiszem. Bár vágyom ilyenkor Istentiszteletre menni, a szüleim nélkül már nem mennék el itthon. De mivel tudom, hogy ez nekik fontos és alapvetően én is igénylem, ezért elmegyünk, együtt.

Aztán a szüleimre gondoltam, hogy nekik milyen ezt hallani? Sosem beszélünk erről, nem tudom mennyire dolgozták fel, ilyenkor mit éreznek. Máskor mindig mondunk egy-két szót az Istentiszteletről, megvitatjuk mi tetszett / nem tetszett. Most egy szó sem esett és ez igazából nagyon szomorú.

Aztán arra gondoltam, hogy nem megyek ki Úrvacsorát venni (ez nálunk úgy zajlik, hogy a padsorokból több részletben kivonulnak az emberek, körbe állnak, a pap pedig körbe viszi a bort és a kenyeret) Ezt követően az jutott eszembe, hogy de, miért is ne? Ott leszek majd büszkén, felszegett fejjel s ha előttem áll a Tiszteletes, majd kihívóan nézek rá és arra gondolok, hogy: lám, a f...t szeretem, mégis van pofám idejönni...

Végül arra jutottam, hogy az Úrvacsora, sőt az Istentisztelet nem a papról szól. Azért szeretnék részesülni ebben, mert Istennel szeretnék közösséget, mert Jézus értem is megszületett és asztalánál engem is vár, nekem pedig szükségem van Rá. Ez Róla szól és Rólam.

Nem arról, hogy ki hogyan él a világban s arról valaki más mit gondol. S persze nem elhanyagolható szempont az sem, hogy Édesapámnak is fontos, hogy mellette legyek.

Szerencsésnek mondhatom magam, mert a fentiekhez hasonló kijelentések, sosem ingattak meg Istenbe vetett hitemben. Ez a hit segített, amikor kiközösítettek, akkor is hittem a Szeretetét, amikor a szószéken az ellenkezőjét állították...

Az egyházaktól mára eltávolodtam, de Istennek adtam hálát az első szerelmemért és azóta is hálás vagyok, mert csodálatos embereket ismerhettem meg az LMBTQ közösségben, legyen szó haverokról, barátokról, vagy akár randikról, -ne nézz oda! - egy éjszakás szeretőkről. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy minden rózsaszín és cukormáz, csak szerintem lehet Istennek hálát adni vagy csak elé vinni, ha szerelmes vagy tökmindegy kibe. Lehet megköszönni, ha egy remek emberrel találkoztál utad során, akkor is, ha azonos nemű, akkor is, ha hitetlen, ha csak egy jó szót mondott vagy csak egy éjjelre maradt.

Részesültem az Úrvacsorában, de sajnálom azokat a fiatalokat, akikre az ilyen szavak rombolóan hatnak. Akik majd értéktelennek, szeretetre méltatlannak érzik magukat, akik úgy érzik, sosem lehet senkijük, hiszen az bűnös lenne. Akik magukban őrlődnek, mert nem tudnak választani az egyház és a szerelem között. Akik úgy érzik, Isten sem szereti őket igazán. Sajnálom, hogy emiatt eltávolodhatnak Tőle. Sajnálom azokat, akik nem tudják: a pap is csak egy ember, aki tévedhet, gondolhat rosszul dolgokat, még akkor is, ha közben jót akar. Persze szabad másként gondolkodni, nem kell egyetérteni vagy támogatni. Mindezzel nem a vizes lepedőt szerettem volna a papunkra húzni, mert - rám nem jellemző módon - nyugalom van és harag nincs bennem. Dohogok kicsit, kiírom magamból, legyintek egyet és tovább megyek, mert nem számít már.

De rossz, sőt fájó és felháborító, hogy nem érzi milyen fájdalmat és károkat okozhatnak ezek a mondatok az érintetteknek és családtagjaiknak is. Egy olyan dolog miatt, amin nem változtathatnak.