…legalábbis nekem ez a megfigyelésem. Megszámlálhatatlanul sok ponton hasonlítanak egymásra, kezdve onnan, hogy mindketten láthatatlanok, kimutathatatlanok, érzések és meggyőződések elegyeként élnek bennünk, ideális esetben egymással összhangban és az életünket boldogabbá téve. Kiválóan alkalmasak arra, hogy a végletekig megosszák az emberek véleményét eredetükre, hitelességükre és helyességükre vonatkozóan. Lehet kételkedni bennük, elutasítani, elfogadni, üldözni, védeni vagy nevetségessé tenni őket, lehet örülni vagy szenvedni miattuk. Rengeteg megnyilvánulási formájuk van, és rengeteg módon meg lehet élni őket: semennyire, valamennyire, nagyon… diszkréten vagy feltűnően, nyugodtan vagy szenvedélyesen… az egyik emberé szinte egész életében olyan, akár a sziklára épített ház, a másiké maga a káosz, a harmadiké valahol a kettő között – és még lehetne sorolni az érdekesebbnél érdekesebb jellemzőket, melyeknek mindkét területen vannak megfelelői.
Jézus és saját keresztény mivoltom elfogadása sokkal nehezebben ment, mint a melegségemé. Egyrészt, mert először keresztény másságommal kellett szembesülnöm; másrészt, mert míg a melegségről egyértelmű és jól detektálható jeleket kaptam mind testileg, mind érzelmileg, addig a hit terén közel sem voltak ennyire konkrét kapaszkodóim. Kénytelen vagyok azt gondolni, hogy a hitre való fogékonyság is nagyrészt hajlam kérdése, hiszen nálam – elvileg – minden adott volt, hogy már kisgyerekként életerős hitem alakulhasson ki, de az mégis roppant sokáig váratott magára. Szűkebb és tágabb családom igen aktív hitéletet élt mindig is, születésemtől kezdve hetente vittek templomba, otthon pedig alig lehetett elférni a keresztény könyvektől, CD-ktől és videokazettáktól. Rengeteg kortársam akadt a templomban, és érdekes volt figyelni, hogy ki mennyire tud ráhangolódni a hitre az évek folyamán. Voltak, akik már kisgyerekként olyan fogékonyak voltak mindenre, hogy még a felnőttek is csak ámultak. Mások megfigyelő álláspontra helyezkedtek, és próbáltak valamit kezdeni az egésszel, meg természetesen olyanok is akadtak, akik kezdettől fogva teljesen immunisak voltak, és azok is maradtak.
Én hosszú ideig a megfigyelők táborát erősítettem, sok minden volt, ami tetszett, de szintén sok minden volt, ami nem, és amit nem értettem. Odáig rendben volt, hogy Isten megteremtette ezt a csodálatos világot, ezt mindig is őszintén tudtam hinni, de azon túl már zavaros volt minden, és logikátlan, Jézust is beleértve. De ha már logikátlan kell legyen a hit, akkor gondoltam, legalább égő csipkebokorból vagy mennyei szózatként kijelenthetné magát az Úr nekem: az mégse az igazi, hogy az én hitemnek csak így, embertársaim szövegeléseinek hatására kelljen kialakulni. Így teltek az évek, közben nagyon sokféle hívővel találkoztam vaskalapos történelmi egyháztagoktól kezdve az új keletű irányzatok követőiig. Egyre árnyaltabb képem alakult ki a hitgyakorló keresztény szubkultúra szépségeiről és árnyoldalairól, és végül letisztult bennem egy olyan hitrendszer, ami által őszinte szívvel igent tudtam mondani Jézusnak. Millió élmény, gondolat és érzés együttesen vezetett ide, és azóta is folyamatosan zajlik a hitem formálódása és fejlődése. Természetesen a melegségemmel való szembesülés is új kihívások elé állította, és új távlatokat nyitott előtte. Kiváltságosnak érzem magam, mert a hitem hozzájárult a szexuális irányultságom elfogadásához és megbecsüléséhez, a melegségem pedig megreformálta, és elmélyítette a hitemet. Fontosnak tartom, hogy továbbra is jelen legyek, és lelki életet éljek egy hagyományos keresztény gyülekezetben, de hiánypótló, és rendkívül felemelő élmény a Mozaik Közösség alkalmain részt venni, és a keresztény-meleg konstellációval megáldott testvéreimmel együtt keresni Istent, hiszen nekik kétszeresen is testvérük vagyok. Köszönöm Istennek, hogy hétről hétre olyan ritka csodákat élhetek át velük, melyekről világszerte nagyon sokan álmodni sem mernek: az elfogadást és a szeretetet. Duplán.