Mit jelent nekem a Mozaik?

Zavaros történet ez. Az önmagammal való viaskodással kezdődött, ma visszanézve úgy tűnik, hogy nagyon régen, a gimnázium első éveiben (8 évfolyamos gimnázium volt).

Előtte is élt egy halvány gyanú bennem, de ekkor tudatosult először, hogy a fiúkhoz vonzódom, nem a lányokhoz. Mintaszerű, keresztény családban nőttem fel, egyházi iskolákba jártam, rendszeres templomba és ifire járó voltam, így ez a gondolat talán még ijesztőbb volt. A keresztény neveltetéssel nem tűnt összeegyeztethetőnek a melegként való létezés. A katolikus gimnáziumban, ahova jártam, folyamatosan külsősnek, oda nem valónak éreztem magam és ez kihatott az emberi kapcsolataimra is, nagyon nehezen találtam meg a közös hangot a többiekkel. Nem tagadom, hogy többször is eljátszottam igen komolyan az öngyilkosság gondolatával, hiszen azt éreztem, hogy ÍGY nem kellenék senkinek, az embereknek sem, Istennek pedig főleg nem.

Ez a hullámvölgy az egyetem első éveiben is elkísért, talán csak rosszabb lett, mert ekkor már a gimnáziumi kapcsolataim sem voltak meg. Küzdöttem a gyenge hitemmel, a világ (vélt vagy valós?) elutasításával, küzdöttem önmagammal és vesztésre álltam. Kereszténynek tartottam magam, a melegségemet nem mertem beismerni még saját magamnak sem, mert féltem, hogy ha kimondom akár csak magamban is, hogy „meleg vagyok”, akkor az véglegessé és visszafordíthatatlanná válik. Azt éreztem, hogy valami közeleg, vagy talán csak nagyon nagy szükségem volt rá, hogy valami kimozdítson ebből a helyzetből és ez meg is történt, életem első nagy szerelme formájában. Egy féléves kapcsolat kezdődött, persze szinte titokban, hiszen ekkor még senkivel nem osztottam meg, hogy mi a helyzet velem.

Ennek során a mérleg nyelve szép lassan átbillent: Saját melegségemet már nem tagadhattam magam előtt, Istentől viszont nagyon messzire kerültem. Otthagytam az ifit, nem jártam templomba sem. Nem foglalkoztam Vele, mert úgy gondoltam –és ez rendkívül kényelmes gondolat volt-, hogy az „új énem”-mel nem összeegyeztethető a keresztény élet. Ugyanakkor ennek az időszaknak volt egy tagadhatatlan pozitív hozadéka: Mire a kapcsolatunknak vége lett, már ki is mertem mondani, hogy meleg vagyok és rövid időn belül a szűk ismeretségi körömben is felvállaltam magam. Azonban innen szűk egy évig tartott, mire újból keresni kezdtem a kapcsolatot Istennel. Igazából nem is emlékszem már, hogy miért pont akkor jelentkeztem a Mozaikba, azt hiszem, hogy az Úr kezdett el noszogatni, hogy kezdjek valamit magammal, aminek első lépése ez volt, hiszen hallottam erről a közösségről már korábban is, de soha nem jelentkeztem. Viszont ez életem addigi legjobb döntésének bizonyult.

Döbbenetes élmény volt számomra látni, hogy ilyen jellegű történettel mennyire nem vagyok egyedül. Hatalmas erőt adott a Mozaik, megmutatta, hogy melegként és keresztényként nem csak lehetséges, de érdemes is élni! Úgy éreztem (és érzem most is), hogy itt önmagam lehetek, kimondhatom a véleményemet anélkül, hogy lenéző, sajnálkozó, vagy elutasító reakcióktól kellene tartanom. Elfogadóbbaknak éreztem Őket, mint a saját családomat, így nem is csoda, hogy egyfajta „második családként” tekintek már Rájuk. A hitem pedig erősebb lett, mint valaha, úgy érzem, hogy az Úr visszaterelt az útjára. Hiszem, hogy Isten a melegségemmel együtt is szeret és elfogad és ezt a hitet a Mozaik nélkül nem biztos, hogy megkaptam volna. Itt barátokra találtam és az egész közösség nagyon fontos lett számomra. A heti alkalmak a mindennapi életem csúcspontjai, amik mindig óriási energiával töltenek fel és mindig azt kívánom, bár több időt tudnék Velük tölteni heti egy-egy esténél.

A Mozaik az életem részévé vált és végtelenül hálás vagyok Istennek, hogy elvezetett ide. Nem volt egyszerű út, de hiszem, hogy mindennek pontosan úgy kellett történnie, ahogy történt. Talán nem is csoda, ha úgy gondolom, hogy Isten megmentett. Saját magamtól.