A 30-as éveimet taposom. Ma már bátran és félig-meddig büszkén mondom ki magammal kapcsolatban: meleg vagyok. Régebben irtóztam ennek a szónak a gondolatától is.
Már tizenéves koromban is tudtam, hogy más vagyok , mint a környezetemben a legtöbben. Gyerekként nem szerettem focizni, inkább verseket olvastam, lányok társaságát kerestem, és felső tagozatos koromban egyre inkább azon kaptam magam, hogy a korábbi női „szerelmeim” helyét átveszi valamiféle megmagyarázhatatlan kíváncsiság és csodálat a férfitest látványa iránt.
A középiskolában kollégista voltam, itt már szinte bizonyossá vált számomra, hogy valami nagyon rossz alakult ki bennem (akkor ezt így gondoltam). Nem tudtam vágyakozás nélkül tekinteni a nekem tetsző fiúkra. Ha pornóújság keringett a kollégiumban, midig nagy előszeretettel forgattam, persze csak akkor, ha fiúk is szerepeltek benne. Akkoriban olvastam egy tinimagazinban, hogy a fiatalok nagy része ideiglenesen érdeklődik a saját neme iránt is, majd „kinövik” ezt. Ettől meg is nyugodtam. Itt jegyezném meg azt a nem elhanyagolható tényt is, hogy egy protestáns ifjúsági közösség tagja voltam. Heti rendszerességgel jártam templomba és kisközösségbe. Itt sokat hallottam arról, hogy "vannak ilyen homoszexuális emberek, tudjátok, de ez egy nagyon fertelmes betegség, és az Úr jól meg is bünteti majd őket". Ma már (kicsit érettebben) látom, hogy az önelfogadási folyamatomban ezzel volt a legnehezebb megküzdeni, hiszen éveken át azt gondoltam, az Úr gyűlöl engem, azért, amivé lettem (akkor még nem tudtam, hogy mindig is ez voltam én és az Úr alkotott mindenestül).
Később egyetem alatt voltak még próbálkozásaim lányokkal, de éreztem, hogy valami nem stimmel. Amikor nagyon komolyra fordult egy-egy kapcsolat, én gyorsan kifaroltam mindegyikből, mondván: nekem még szabadság kell!
Aztán 25 évesen beütött a mennykő: szerelmes lettem egy kollégámba, egy fiúba!!!!! Persze akkor ezt még nem így neveztük. Szoros barátságnak tituláltuk, éjjel-nappal együtt lógtunk, verseket olvastunk, zenéltünk, kirándultunk, egyre gyakoribbá váltak az ölelések, érintések. Aztán egyszer megtörtén a csoda: egy csók. Soha nem éreztem semmi ehhez hasonlót. Ott eldőlt bennem minden. Innentől nem volt visszaút, nem lehetett önmagam becsapni. Sajnos a barátom számára igen, ő egy idő után nagyon megijedt a saját érzéseitől, véget vetett a kapcsolatunknak és villámgyorsan megházasodott egy nővel (2 hónap múlva elváltak). Akkor nagyon szenvedtem, de ennek a félresikerült kapcsolatnak köszönhettem, hogy néhány hónapnyi gyötrődés után - amit egyedül kellett végigcsinálnom, mert bár sok barátom volt, de féltem volna bárkinek elmondani - végre ki tudtam jelenteni önmagam előtt is: „Meleg vagyok, és ez nem fog megváltozni”. Szép lassan előbújtam, előbb a barátoknak, majd anyukámnak, testvéremnek, egy évvel később apukámnak. A reakciók fantasztikusan jók voltak (ki lassabban, ki nagyon gyorsan elfogadta), akkor nagyon hálás voltam, hogy az emberi kapcsolataim egy ilyen erős szűrőn is át tudtak menni.
Ez így szép és jó is lenne, ha nem lett volna egy fogyatkozásom: a hit. Amikor elfogadtam a szexuális orientációmat, hatalmas felszabadultság vett erőt rajtam. Viszont szinte észrevétlenül lassacskán megszakítottam minden kapcsolatomat Istennel. Utólag már látom, hogy mindez azért volt, mert a korábban magamba táplált „falsch” istenkép még mindig bennem volt: az Úrban egy büntető, megtorló valakit láttam.
Édesanyám sokat imádkozott értem, látta, hogy egyre távolabb vagyok attól, ami korábban a legfontosabb volt az életemben. Végül döntő elhatározásra szánta el magát. Felkeresett egy plébánost és bekéredzkedett gyónásra (hiszen ő is protestáns volt). Nagyon felszabadultan jött haza, és engem is elküldött hozzá.
Ennek az embernek köszönhetem, hogy alapvetően megváltozott az istenképem. Elmagyarázta, hogy mindenkinek vannak bűnei, hibái, de a legfontosabb, hogy bármi is van az életünkben, az nem választhat el az Isten szeretetétől. Ez legyen mindig, minden helyzetben a legfontosabb szempont! Nagyon jó érzés volt utána. Ismét úgy tudtam imádkozni, mint előtte.
Már csak azt sajnáltam, hogy nem tudok olyan közösségbe járni, ahol bátran megélhetem a melegségemet, ahol nem kell vigyázni arra, mit mondok a többiek előtt és mit nem. De az Úr ezt is megadta nekem: rátaláltam a Mozaik Közösségre (pontosabban a jogelődjük honlapjára) , és jó félévi vívódás után (utólag már ez is olyan nevetséges számomra :) megkerestem őket. Életem egyik legjobb döntése volt: közösséget kaptam, új istenélményeket, barátságokat, áldott alkalmakat, szolgálati lehetőségeket és egy új Istent (aki persze nem lett más, csak én változtam meg az ő kegyelmének fényében).
Jó lenne, ha minél több hasonló érzésekkel küzdő fiatal vagy idősebb eljutna közénk, mert van remény, és mindenhonnan fel lehet állni. Ez számomra a legcsodálatosabb jézusi hír :) ! Gyertek, hallgassátok meg ti is!